Irigy Hónaljmirigy-interjú

Deáktér: A Ráncdalfesztivál nagy sikert ért el annak ellenére, hogy EP, azaz egy meglehetősen szokatlan formátum a magyar poppiacon.

Sipos Tamás:

Így igaz. Ennek érdekes története van. Ezt annyira nem gondoltuk komolyan, de mindig úgy értünk el sikereket, hogy sose voltak olyan tudatos és nagyon megtervezett dolgaink. Amit általában a dalokban írtunk, azt sosem azért volt, hogy na, ez biztos tetszeni fog a közönségnek, hanem amit kitaláltunk, az általában, hála Istennek, bejött. A Ráncdalfesztivál is úgy született, hogy kitaláltuk, csinálunk egy ilyen hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek slágerparádét. Találtunk a próbahelyen egy elképesztő fazonú bakelit-lemezt, amin egy bolgár popénekes énekel 1978-ból vagy 1980-ból. Mondtuk, hogy nekünk is valami ilyen kellene: valamit kell csinálnunk, hogy fel tudjunk öltözni egy ilyen hímzett fehér szmokingba, felvehessünk fehér lakkcipőt. Kitaláltuk, hogy csinálunk egy pár nótát ilyen táncdalfesztivál - vagy ráncdalfesztivál - stílusban. Végignéztük azokat az előadókat, akik szóba jöhetnek. Most már nagyon bánjunk, hogy nem készítettünk egy teljes nagylemeznyi anyagot. Tényleg csak egy viccnek indult, aztán most már dupla platinalemez lett. Irgalmatlanul bejött, hála a jó Istennek.

D: A ti közönségetek mennyire emlékszik ezekre a táncdalfesztiválokra?

S:

Most már azt mondom, hogy nem is nagyon lehet meghatározni a mi célközönségünket. Eleinte, amikor elindult az Irigy Hónaljmirigy - most már tíz évesek vagyunk, de a Mirigy hat éve indult -, akkor még az egyetemisták, a rockerek, a fiatal, húsz év körüli srácok voltak a közönségünk, mert ilyen helyeken léptünk fel. Teltek-múltak az évek, és ahogy a rockzene egy kicsit kikopott a zenei palettáról, úgy szélesedett a mi közönségünk is azáltal, hogy olyan paródiákat kezdtünk el készíteni, mint a Demjén, a Charlie. Ezáltal megismertek minket olyanok is, akik őket szerették. Aztán jött a Dáridó, és akkor szélesedett ki teljesen a közönségünk. Ma már tényleg a háromévestől a kilencven évesig nagyon sokan hallgatnak és szeretnek minket.

D: Kapcsolódik még valami fellépés a Ráncdalfesztiválhoz?

S:

Ami a legfontosabb most: lesz egy nagyszabású rally-autó kiállítás Budapesten, és március 24-én este 9 órakor tartunk egy lemezbemutatót. A pontos helyszínt még nem tudom, mert annyira hirtelen jött ez az egész, hogy még mi is csak most kezdjük összekapni magunkat. A Ráncdalfesztiválnak volt egy tizenkilenc állomásos vidéki turnéja tavaly év végén, de nem volt pesti lemezbemutató, úgyhogy most megcsináljuk.

D: Igaz, hogy nyáron jön az új lemez?

S:

Így igaz, augusztus elején szeretnénk egy új albumot. Már készítjük, három dalt már meg is csináltunk rá. Tegnap például új ötletekkel álltak elő a többiek. Úgy akartuk, hogy tíz számos lemez legyen, nem csináljuk meg azt a tizenhét nótát, ahogy szoktuk, hanem tíz elég. Úgyis egy csomó megy a kukába, nem hallgatja meg már senki a lemez végét. De most annyi jó dolgot találtunk ki, hogy mégis hosszabb anyag lesz. Lesznek most külföldiek is, ha minden igaz, de ez engedély-függő, azért nem is mondom, hogy melyik, mert lehet hogy nem kapunk rá engedélyt.

D: Hogyan választjátok ki azokat, akikből paródiát csináltok?

S:

Igazság szerint elsősorban a nóta a fontos: mennyire lett sláger, mennyire kapta fel a média. A Ráncdaldesztivál esetén volt slágerekről beszélünk, vagy inkább örökzöldekről. Fontos természetesen az előadó karaktere, és hogy a hangját mennyire lehet megjeleníteni. Charlie-t például könnyű parodizálni. A TNT-vel egy kicsit más a helyzet, mert Dobrády Ákosnak egy kicsit más jellegű hangja van: jól énekel, de nem olyan nagyon könnyen kicikizhető, mint Charlienak a rekedtség és a selypítés.

D: Azt olvastam, amikor a Romantic paródiája által lettek igazán nagy sztárok. Szerinted ti tudtok sztárt csinálni?

S:

Én inkább azt mondanám, hogy azokból lehet paródiát csinálni, akik már ismertek. Hiába parodizálsz valakit, akit nem ismer a kutya se: akkor nem fogják érteni, hogy mit akarsz mondani a szöveggel vagy a színpadi megjelenítéssel. A Romantic az ennek a roma hip hop-jelenségnek az egyik jeles képviselője, bár úgy tudom, hogy már fel is oszlottak. Győző naponta hív minket, hogy elkészült-e a paródia, szerintem nagyon kíváncsi rá, már nagyon meghallgatná. Egyébként ez volt az egyik, amit tegnap elkészítettünk, kész a szöveg, most jönnek majd a stúdiómunkák. Az engedélyünk megvan, már csak dolgozni kell rajta.

D: Hogy viszonyultok azokhoz, akik nem engedélyezik a paródiát?

S:

Azokat kivégezzük. Nyolcan vagyunk... Nem, azokkal nincsen semmi baj, az ilyen előfordul. Talán Geszti Péter a legismertebb közülük. Ezzel nem tudsz mit csinálni. Abban az esetben okoz nekünk nagy szívfájdalmat, ha nagyon húzós a nóta amit meg kellene csinálni. Ilyen volt például Fenyő esetében, amikor a Hungária képi megjelenítésben is olyan jó dolog volt számunkra. Nagyon feküdt volna, ezért sajnáltuk igazán.

D: És megsértődtök rájuk, vagy megértitek azokat, akik nem adják meg az engedélyt?

S:

Inkább bosszúsak vagyunk, de persze megértjük. Főleg akkor okoz bosszúságot, ha már dolgoztál vele. Ha hitegetnek, hogy oké, persze - aztán mégsem. Ez mind a két esetben így volt egyébként: megmutattuk a szöveget, "aha, jó, ezt még itt finomítsd", bizonyos sorokat kicseréltünk az ő kedvükért, és a végén azt mondták, hogy "á, tudod mit, meggondoltam magam, inkább mégsem". Belefektetsz munkát, energiát, sok esetben még pénzt is - mert megrendeltük a jelmezeket is előre -, aztán mégsem lett belőle semmi. Tehát ilyen értelemben bosszúsak voltunk, de sértődés nem volt, hiszen mindenkinek a saját joga, hogy eldöntse. Meg hát ugye mégiscsak az ő száma…

D: Hogyan születnek a dalszövegek?

S:

Az a bevált gyakorlat, hogy mindenki megkapja az eredeti szöveget, hazaviszi és otthon agyal rajta. Általában a zenekar harminc százaléka komolyan is veszi ezt a feladatot, és otthon is egy kicsit előre dolgozik. Mindig tartunk olyan próbákat, ahol mindenki ott van, ezeket szoktuk ötlet-meetingeknek meg ilyesminek hívni: lemegyünk a próbaterembe vagy máshova, és beszélgetünk a dolgokról. Megnézzük, ki mit hozott, írunk bele, nekem erre van egy jobb sorom, neki arra. De van amikor valaki egy kész szöveggel érkezik - például én tegnap.

D: Ilyenkor szem előtt tartjátok, hogy mi tetszik a közönségnek, vagy csak azt, hogy nektek mi?

S:

Az igazság az, amit az elején mondtam, az már valahogy egy bevált receptnek tűnik. Sokan vagyunk, így hát nem két embernek kell dönteni. Nyolcan egymást beledöngölve a földbe megpróbáljuk az akaratunkat érvényre juttatni. Mindig az marad fenn a szűrőn, ami működőképesnek néz ki. Nem azt mondom, hogy minden paródiánk jó volt, de mindig voltak olyanok, melyek hála Istennek találkoztak a közönség ízlésével is. Nem kellett azt mondanunk soha, hogy valamit számításból vagy közönségmanipulációs céllal csináltunk volna.

D: A zenét "leszeditek", vagy megkapjátok?

S:

Ez egy jó kérdés, mert sokan azt hiszik, hogy így van - de nem. Most már a zenék jelentős százaléka komputer-orientált, tehát mindenki már otthon összerakja magának egy floppyra, beviszi a stúdióba, és utána már csak hangszínelik a sávokat. Tehát mi is ezt csináljuk: amikor megvannak a sávok, akkor a billentyűsünk otthon elkezd dolgozgatni, utána meg már csak a gitárokat játsszuk rá, és felénekeljük a dalokat. Így tehát gyakorlatilag "leszedjük", csak egyszer volt úgy, hogy kaptunk egy alapot kölcsön, de azt is csak azért, hogy lekottázuk. A zenén is változtatunk, mindig próbálunk rajta csavarni egy kicsit.

D: Az elmúlt években voltak olyan együttesek, melyek próbáltak paródiákat csinálni, de mindegyik befuccsolt. Mi a ti sikeretek titka, mondjuk velük szemben?

S:	A húskészítmény nevű együttesre gondolsz?

D: Igen. Mi a ti sikeretek titka hozzájuk képest?

S:

A My Cream - hát ők csak hárman voltak. Ez már eleve jelentős hátrány a nyolccal szemben. Ők egy kicsit mást csináltak, nem erre a paródia-történetre tették fel a feltennivalójukat, hanem igyekeztek általuk humorosnak vélt szövegeket írni. Gyakorlatilag ők a humoristák voltak, onnan kerültek a zene világába, mi meg fordítva. Még annak idején mindenki őszinte metal-együttesekben játszott, dobolt, gitározott. Aztán kitaláltuk, hogy egy szilveszteri bulira összeállunk. Ez egy baráti társaság volt, és ez megmaradt a mai napig is. Ez a legerősebb mozgatórugója: az emberi kapcsolataink ugyanolyanok, mint hat vagy tíz évvel ezelőtt, sőt, még jobban elmélyültek. Ez biztosan lejön mind a képernyőről, mint a színpadról. Talán még a szövegekből is. Bár ezt talán egy külsőstől kellene megkérdezni. Mi mindenesetre így gondoljuk.

D: Ha már a megalakulásról volt szó, akkor beszéljünk arról, hogy mi történt 1990 és 1994 között. Ugye '90-ben volt ez a bizonyos házibuli és csak '94-ben jelent meg az első lemez.

S:

A lényeg az, hogy volt ez a szilveszteri buli, és az tényleg egy szűk baráti társaság volt. Annak idején volt egy hely, az akkori Majakovszkij - most Király - utcában, Tüzesvíz volt a neve. Ez volt az egyetlen magyar rock-mulató. Ott verbuválódott össze a csapat a kocsmai bárpultnál. Aztán azok az emberek, akik nem tudtak ezen az első bulin részt venni, hallották, hogy milyen jól sikerült, azt mondták, csináljunk még egy bulit. Ennek a helynek a főnöke mondta, hogy most be fog zárni a hely, átalakítás lesz, és zárás előtt kellene még egy buli. Gyakorlatilag évi három-négy ilyen "koncerten" részt vettünk. Akkor már készülni kellett, mert volt bennünk annyi igényesség, hogy a nyitóbulin nem akartunk ugyanazzal a műsorral kiállni, mint a zárón. Más számokat is megtanultunk, poénokat tettünk bele. Abszolút kötetlen volt: beszélgetős, zenélős, versmondós, ilyesmi. Tehát ezekre készültünk tudatosan, és nagyjából ezeknek az éveknek a munkálatai adták meg az első lemez anyagának a jelentős hányadát. Akkor volt ez a rock-korszak, Bíró Ica meg akármi.

D: Már az első albumotok aranylemez lett.

S:

Hogy ezt is kályhától kezdjem: régen a Riff Röff Klubban volt egy fellépésünk. Már akkor annyian jártak a bulijainkra, hogy elhatároztuk, megkockáztatjuk, meghívjuk ide a szakembereket. Így hát '94 novemberében egy lemezszerződés kapujában találtuk magunkat, és észre se vettük, hogy már meg is jelent a lemezünk. Akkor kaptunk publicitást, készült klip. Aki zenével foglakozik, az tudja, hogy milyen érzés először hallani a rádióban azt a számot, amit te csináltál. Marhára fel voltunk dobva. Érdekes módon a második lemezünk lett előbb aranylemez. Akkor még ezt 25 000 eladott példányért adták. Az első lemez olyan 16-17 ezernél megállt, ami azért nagyon jó volt egy első lemezes együttesnek. Aztán a második lemez sikere egy kicsit elkezdte húzni az elsőt. Ez egyébként mindig úgy van, hogy a sikeres lemez az előző kiadványokat elkezdi húzni. Most is, jelen pillanatban is fogy az első a Ráncdalfesztivál sikerei miatt. Így lett az első is aranylemez, amit nem is akárhol vehettünk át, hanem a Népstadionban, amikor Tina Turnernek voltunk az előzenekara. Ez azért volt érdekes számunkra, mert tényleg egy szilveszteri bulin indult az egész, és aztán öt év múlva ott álltunk egy ilyen helyen egy ilyen művész előtt.

D: Hogy vélekedtek a magyar popéletről? Azért kérdezem, mert a paródiában mindig van azért egy kis irónia is.

S:

Rengeteg iróniára késztető dolog van a magyar popéletben, ez igaz. De kétségtelenül nagyon sok tehetség is van. Nekem az a véleményem, hogy a közönség természetes szelekcióval kiszűri azokat, hogy kik a nagyon gagyik, és kik azok, akik életben maradhatnak. A másik meg az, hogy általában nem arról szól a dolog, hogy ki énekel vagy ki gitározik baromi jól, hanem arról, hogy milyen az ember személyisége, és ez mennyire jön át dalain. Ott van például Kozsó, aki kétségtelenül nem egy Pavarotti, de olyan személyisége van, hogy megfogja az embereket. Sokan nem szeretik, sokan imádják, de ebből látszik, hogy nem hagy hidegen senkit. Biztos vagyok benne, hogy a Tankcsapdánál is van százszor képzettebb rockzenekar, mégis őket szeretik, azért mert Lukács olyan személyiség, amilyen. Kimegy, és a közönség imádja. Azt hiszem ez a lényeg az egészben, nem is az, hogy milyen zenét játszol.

D: Sokan mondták, amikor az Arany Zsiráfot megkaptátok, hogy ez a magyar popszakmát is jellemzi valamennyire, hogy a legjobb együttes egy paródiazenekar.

S:

Az odaítélő bizottság döntött úgy két évvel ezelőtt, hogy mi kapjuk a legjobb popzenekar díját. Most is jelöltek minket a legjobb feldolgozás-lemezre, de remélem, most Gerendás Péter fog nyerni. Idén például ha a papírforma bejönne, akkor Zámbó Jimmynek kéne nyernie minden díjat, mert úgy tudom, hogy olyan még nem volt, hogy tizennégy lemezzel legyen valaki az első helyeken hetekig, és dupla, tripla platina- meg gyémántlemezeket kapjon. Nem lehet tudni igazából, hogy osztják ezeket a díjakat, de azért ahhoz le kell tenni valamit az asztalra, hogy egyáltalán jelölt lehess. Nekünk már az is öröm volt, amikor megtudtuk, hogy jelöltek. Akkor még nem tudtuk, hogy mi fogjuk kapni, mert a közhiedelemmel ellentétben ez nem derül ki csak ott a helyszínen. Az is nagy élmény volt, hogy a régi nagy bálványunkkal, a Scorpions-szal lehettünk egy színpadon.

D: Saját számokat nem akartok írni?

S:

Igazából nem. Akkor abba a cipőbe lépnénk, mint a Voga-Turnovszky annak idején. Sokan szokták mondani egyébként, de ki kell jelentenünk, hogy semmiféle hatással nem voltak ránk. Nyilván ismerjük és elismerjük őket. Ők is abba buktak bele, hogy saját dalokat akartak csinálni. A mi együttesünk nem arról szól, hogy most nagyon nagy dolgokat megvalósítsunk, önkifejezés meg effélék. Csináljuk azt, amihez talán egy kicsit értünk, meg amivel nagyon szeretünk foglalkozni. Mi imádjuk egymást, imádunk röhögni, és ezt fogjuk csinálni, amíg működik, amíg belülről érezzük a tüzet. Ha már izzadtságszagú, akkor abbahagyjuk.

D: Ez mennyire munka és mennyire szórakozás?

S:

Hát megvan ennek a munka része, az kétségtelen. De ahhoz tudnám hasonlítani, amikor az ember egy olyan munkát végez, amit szeret. Ha te asztalos vagy, és imádsz asztalokat készíteni és ez az életed, akkor nem érzed azt, hogy ez munka. Most nem akarok olyan közhelyeket mondani, hogy hivatás, vagy akármi, hanem egyszerűen az van, hogy örömmel mész be a munkahelyedre, és nem azt érzed, hogy a főnök ma megint téged buzerál. Úgy megyünk le mind a próbákra, mind a koncertekre, úgy utazunk hétvégenként akár 800 kilométert, hogy örülünk annak, hogy ezt csinálhatjuk. Innentől kezdve a munkának ez a pejoratív csengése megszűnik. Marad a jó értelemben vett munka, mert természetesen dolgozni ezzel is kell, ugyanúgy energiát kell belefektetni - és nem kevés pénzt is sok esetben.

D: A saját pénzeteket fektetitek bele?

S:	Természetesen igen.

D: Nem a kiadó fizeti?

S:

Ha jelmezeket kell készíteni vagy színpadi díszletet, az a mi pénzünk. A kiadó a promóciós költséget állja általában, bár volt olyan, hogy azt mondták, hogy "most éppen nincs arra keret, hogy ti videóklipet csináljatok". Ekkor mi behoztunk otthonról pénzt és klipet gyártottunk belőle. Tehát a mi pénzünk is abszolút benne van. Aki ismeri a dolgok pénzügyi vonatkozásait, az tudja, hogy ezek nem tízezer forintok, hanem inkább százezrek. Kell bele áldozni, de ezek többszörösen megtérülnek mind anyagilag, mind erkölcsileg, hogyha olyat csinálsz, ami... Most például kitaláltuk, hogy a következő lemezünknek Forma-1-es lesz a dizájnja, és mi autóversenyzők, szerelők leszünk. Ilyenkor el kell kezdeni legyártatni a kosztümöket hozzá, hogy ne mindig rendőrruhában vagy katonaruhában jöjjünk ki, hanem mindig abban, amit éppen szeretnénk.

D: Lesz megint valami közvetítő ember. Mint a Knézy vagy a Cintula volt?

S:

Hát mi a Palik Lacira erősen számítunk, bár még nem beszéltünk vele. Remélem, hogy el fogja vállalni, mert ez neki nem imidzsromboló. Bár most, hogy vezérigazgató lett, lehet, hogy meggondolja? De neki akkora hobbija ez a Forma-1-közvetítés, meg az egész autóverseny, hogy talán ilyen formában is részt vesz benne. Ezek a közvetítések már majdhogynem összeforrtak az ő hangjával. Szeretnénk, hogy ahogy a Knézy Jenő vagy most a Cintula, megint legyen egy olyan ember, aki odaillik abba a környezetbe.

D: Készültök még valamire?

S:

Igen, kikacsintunk egy kicsit a tévéműsorok felé, azért is vagyunk most itt a TV2-nél. Mi úgy hívjuk, hogy zenés bohózatok. Ez persze hülyeség, mert ennek olyan rádiókabaré-íze van. Lényeg az, hogy kaptunk arra lehetőséget, hogy csinálhatunk hét olyan adást, amiben mind a zenéket, mind az egyéb ötleteinket meg tudjuk valósítani. Rengeteg olyan dolgunk van fiókban, amit nem tudtunk sem lemezen, sem koncerten megvalósítani, merthogy nagyon tévés körülmények kellenek hozzá. Így hát most ezeket meg fogjuk valósítani. Egyet már leforgattunk, a Ráncdalfesztivált, ez szilveszterkor ment le. Úgy néz ki, hogy havi rendszerességgel mi is kapunk egy olyan félórás blokkot, mint a L'art Pour L'art vagy Gálvölgyi.

D: A címe mi lesz?

S:

Mindig a témakör határozza meg, most a következő epizódnak Sorozatgyilkos lesz a címe. Ezt a jövő héten forgatjuk, és tévésorozatokat vesézünk ki benne. Lesz Dallas, Vad Angyal, Petrocelli. Ezeknek a mi felfogásunk szerinti kivonata lesz látható. Biztos, hogy jó lesz, mert mi a forgatókönyv írása közben szétröhögtük már magunkat, úgyhogy ha a közönségnek legalább fele ennyi örömet okoz majd, akkor biztos, hogy jól sikerül. D: Köszönöm a beszélgetést!